Egy kicsit visszakanyarodnék a „vallomás” elküldése előtti részhez. Mikor megkérdeztem tőle, hogy elküldhetem-e neki, a válaszában volt egy olyan dolog, ami nagyon megütött: „Érhet még bármi rossz?” Sok probléma alakult ki nála az elmúlt hónapokban, akár években, tudtam, de ez ebben a kontextusban azért elég ütős volt. Biztos megérezte, hogy "na öregem ez azért most sok volt", így gyorsan reagált, hogy én nem tettem semmi rosszat, szó szót követett, én ismét biztosítottam róla, hogy itt vagyok, rám számíthat bármi is van. Ezt hálásan meg is köszönte.

Jó, jó...nyugi. Hősnőnk ért a dramaturgiához. Vagy nem és lehet csak az idegeiden akar még táncolni. Meglátjuk.

Tudom, már rég fejen kólintottad volna a hősnőmet, hogy „hééé, te ott, van otthon valaki, vagy örökre nyomni akarod, ezt az én vagyok a jó kislány, megmentelek és mindenemet odaadom” dumát. Hősnőnk is tudja, lilafos köd az egész.

Hősnőnk is valami hasonlóra jutott. Szóval a fülemben cseng közben: Meddig akarod még mentegetni? Meddig ruházod még fel olyan tulajdonságokkal, amit csak te látsz, de ő nem tudja azt nyújtani? Na meddig? A válaszom: amíg azt érzem dolgunk van egymással. Józan ész és a szív/karma/sors csatája ez. Vagy lilafos köd.Bocs, szia, én a Narrátor vagyok. Ez már az én szövegem :)

Nem hiába, sokszor mondjuk, nem tudok róla beszélni, hiszen nem lehet átadni szavakkal úgy a dolgokat, ami két ember között történik, amit két ember megél és érez adott pillanatban.

Narrátor: Hősnőnk még most sem tudja,hogy lilafosköd ez az egész.

Azt gondolom néha a túlzott elemzés, tudatosság, megérteni akarás sem jó választás. Túlagyalás.

Narrátor: Kár, hogy hősnőnk csak később találkozott ezen fogalom leírásával. Addig minket szórakoztat elmés ömlengéseivel.

Szóval visszatérve, vallomás elküldve. Olvasatlan üzenetből nem sokra rá olvasott lett és jött a „szokásos” csönd. Ez nem azt jelenti, hogy őt nem érdekli, amit mondok, írok, a nem reagálást valójában egy belső munka követi nála. (Tudom, tudom, erős mentegetőzésnek hangzik). Persze, jó lenne azonnal tudni ő mit gondol, mit érez, a régi, jó berögzült kérdés jut eszembe: MiVanMÁÁÁÁÁR? Nekem viszont nagy tanulásom és kapott tanításom a türelem megélése.

Narrátor: a dupla dinamit. Már nem csak a férfit mentegeti, hanem saját magát is. Legalább van még min rágódnia a következő hetekben is. A mi nagy örömünkre !?

Szóval hősnőnk azzal mentegette magát, hogy az ő feladata kivárni, lenyugodni, nem azonnal várni a választ, azonnal tudni mindent, nem kétségbeesésbe agyalnia magát.

Narrátor: Türelem, persze gyakorold csak…. hogy nyomtad volna rá a kétajtós vaskaput a fejére és mentél volna el inkább Balira.

Szóval hősnőnk várt. Nem rá, magára, mi tisztul le benne ezt követően.

Narrátor: Csaptad volna inkább szét magad a barátaiddal egy jó kis buliban, ahelyett, hogy várod a lilafosköd kitisztulását, amit te saját magad fújtál be az agyadba.

Jó pár nap elteltével, ráírtam, nem bírtam ki (ismét), mondhatni „szokásos”, egy vagy két kivétellel mindig én írtam először.

Narrátor: Türelemgyakorlásból megbuktál a következő 100 évre, szaktanári figyelmeztetéssel keretezve.

Nem lényeges nálunk szerintem ez, bár sok női magazin/blog/napi tippek/hogyan igen vagy hogyan ne csináld „okosoldalak”  ontják magukból, hogy mikor szabad kezdeményeznie egy nőnek vagy a férfinak, meddig várjon, kinek kell először írnia, ha 10 karakter ír, akkor nem gondolja komolyan, ha „szia” helyett „helló”-val köszön, akkor komolytalan a férni, ha nincs legalább 2 méter magas nem lehet úriember, ha nincs fent közösségi médiában vélhetően bűnöző, ha kenyérlángos volt a jele az oviban, biztosan ne találkozz vele, mert pszichopata…értiteket, okosságokkal mindenkinek tele van a padlása, azonban a való élet más. Én legalább is így tapasztaltam.  

Narrátor: Hja kisanyám, neked lilafosköddel van tele a padlásod.

Félreértés ne essen, minden tartalmat elolvasok azért én is :), amiből azt hiszem, meg tudja nekem valaki mondani, hogyan lesz ez rohadt könnyű. A válasz elég egyszerű: sehogy.

Narrátor: Na most essek hasra, hogy volt bátorságot mindezt bevallani? Mintha legalább is azt titkoltad volna el a világ elől, hogy megvan a rák ellenszere.

Itt jön az én „okosságom”, ez vált be nekem, ilyen vagyok én, fejjel a falnak, ha kell, úgy nyolcszázszor (a jó pap is holtig tanul :D):

cselekedj teljes szívből, hitből, szeretetből, add önmagad, ne hazudj, vállald magad, minimum azt add a másiknak, amit szeretnél, hogy te is megkapj, ne tegyél olyat, amit nem szeretnél, hogy veled is megtegyenek. Saccperkábé a recept. Valaki csak úgy tud sütni, hogy a recept pontosan leírja miből mennyit kell beletenni és ehhez, meg ehhez hasonló tésztát kapsz, akkor jó vagy nem jó. Valaki érti azt a receptet is, hogy annyi lisztet adj hozzá, hogy érezd még a tészta lágyságát.

Narrátor: Na már főzni is tudunk? Igen? A következő mi lesz? Kiderül, hogy helikoptert is tudsz vezetni?

Mindig elkalandozok és/vagy közlési kényszer hatása alá kerülök :)

Narrátor: Kényszer. Ez lenne a legkevesebb. Kicsi hősnőnk az a baj,  kicsit lassan oszladozik a köd. Ennyi szívem.

Szóval, ráírtam, éreztem nagyon az ő részéről a távolságtartást, mégis pontosan tudta mikor jövök és megyek és milyen gyorsan hazaértem onnan, ahonnan jöttem.

Narrátor: Szóval a lényeg itt az édes kicsi szívem, hogy elmész otthonról és néha haza is mész? Hmm?? Kezd elfogyni a türelmem….upsszz…pont ez a lényeg. A türelem. Annyit hallottuk ezt kedves olvasó. Légy türelmes vagy ha nem megy, kergess legyet egy mezőn.

Most akkor ő figyel engem? Miért? Fontos neki mit csinálok, de akkor miért tart távolságot? Tudatosan vagy véletlenül buktatta le magát ezzel a kijelentéssel? Azt akarja, hogy kezdeményezzek? Mit akar? Én mit akarok?

Narrátor: Na…valami fény az alagút végén. Találd már ki mit akarsz!!!!! És kérve kérlek, ne agyalj azon, hogy ő min agyalhat.

Édes istenem hányszor mentem már én házhoz azért a bizonyos testrészért…..egyel több vagy kevesebb…

Narrátor: Hááát..nem mindig a mennyiség a fontos….vagy a méret…köhöm.

Nesze neked türelem, nagy tudatosság, önfejlesztés, tudni akarom mi van vele, látni akarom milyen állapotban van. Menjünk ajtóstul már megint a házba.

Narrátor: és a közönség állva tapsol…hja nem, fejüket a tenyerükbe fogva olyan sóhajt eresztenek el, mint akik élve eltemetik magukat most azonnal.

Pár perc elteltével már nála voltam, nem gondolkodott sokáig a válasszal, hogy beugorhatok-e hozzá. Nos, nem negyven fokos lázam volt, de annak minden tünete egyszerre zúdult rám a nappalija közepén. Tipitoporgás, szemkontaktus kerülése, nem, hidd el nem, tényleg nem volt kényelmetlen a szituáció, vagy kínos, áááá, az végképp nem.

Hogy is volt a brazil szappanoperánk előző részében. Pillanat. Megvan. Döntött. Méghozzá sakk matt érvrendszerrel felvezetve és megvédve döntését. Megértettem. Vitatkozni nem tudtam, hisztizni nem szoktam, a nők nem ilyenek. Tehát elfogadtam, tiszteletben tartom, és ehhez tartjuk magunkat. Ha én nem is, abban biztos voltam, ő így fog tenni.

Narrátor: Pici lány, ez nem egy Márai regény, nem kell a szőnyegvastagságról is írni.

Szóval, nappali, egész pontosan annak mértani középpontjában izzadva a lazaságtól „hellózgatunk” egymásnak.  Majd hirtelen kaptam egy szájrapuszit. Höööö?  Mondjuk egy hűtőládába, 40 kg jégkockával, az segített volna most.

1 óra 11 perc elteltével már a saját nappalimban ülök telefonnal a kezembe és küldöm az első üzenetem: Őszintén sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, köszönöm, hogy így kezelted…”

Narrátor: A lilafosködben a kamion fényszóróval szembejött? Na? Na?

Én leckének fogtam fel és ekkor döbbentem rá nagyon-nagyon sok évnyi mintázatomra. Persze, ő nem tudta nagyon értelmezni, miért vagyok neki ennyire hálás. Női agy. Mit nem lehet ezen érteni.

1 óra 11 perc tipródás egymással, majd "megalázkodva" haza kúszás.