Leginkább a földre. Vele kezdődött ugyebár a "szőnyeg megsemmisítő hadművelet", definíció: sírógörcseim közepette lassú, módszeres, szadista könny-takony-nyál egyveleg oldószerével oldás. Majd egy jobb horoggal én ütöttem ki, és úgy néz ki elnyújtott felszívódású a hatás, mert még így másfél év elteltével sem tud a szemembe nézni. Nem vagyok ám erőszaktevő...tisztán önvédelem volt részemről. Az első ilyen jellegű nagybetűs határkijelölés, hogy önmagam legyek életemben az első. Avagy valahol a jövőm megvédése volt a tét. Közel egy évbe telt mire rájöttem mire is volt hivatott ez a kapcsolódás. Ha Ő nincs, Főnix madárként való magamra találása sem történik meg. Látjuk, meddig jutottam :D :D Na de az érdem elvehetetlen.
Lassan a nagy dramaturgiai felépítésbe belezavarodom, így a kronológia segítségét igénybe véve, kezdjük az elején, majdnem :)
Már csak akkor vettem észre, hogy akar valamit mikor a keze a bugyimban volt. Jaj, dehogy is. Ilyet, önmagára is valamit adó Nő nem csinál. Szóval, érzési csókot lehelt puha ajkamra, miután egy évig minden nap tiszteletét tette a rezidenciánkon, és biztosította családomat a tisztes közeledési szándékáról. A bokám se látszódott ki soha egyetlen ruha alól sem, persze, hogy nem, hisz már nem volt rajtam ruha :D :D és/vagy a lábam meg a nyakában volt. De előre szaladtam, már megint. Neki meg a keze futkorászott.
Hogy is volt a nulladik pont. Nem adhatok ki műhelytitkokat egyik valós életemből sem, nem mellesleg személyiségemből- szeretem a paradoxokat- , így mondjuk azt, hogy egy játszótéren találkoztunk, ahol szinte minden nap összefutottunk. Majd már csak azért jártunk, hogy találkozzunk ugyanazokkal a szimpatikus emberekkel. A közös érdeklődési kör, a mókuskerék iránti szeretet összehozta a bandát. Nem a mai EU szabványos játszó térre gondolok, hanem a fából és vasból készült öngyilkosságot elősegítő fajtára, pedig te csak játszani szerettél volna egy jót, aztán néha véresen és törött állkapoccsal mentél fel anyádhoz, aki még jól is meg is vert, ha összetörted magad. Éljenek a 90'-es évek, vagy 80'-as. Mindegy is. A lényeg, hogy már azokra a zenékre takarítok, melyekre leánykoromban buliztam. Szóval ezen a felnőtt játszótéren ment a bandázás, de a legjobb az volt, ha hazamentél már nem kellett félni a veréstől (persze csak viccelek, senkit nem csaptak meg gyerekkorában, csak a kivételeket és a nagypofájúakat).
Hónapokig vakon voltam mi történik körülöttem. Én csak örömködtem a bárányfelhőkben, igyekeztem kitalálni mire hasonlítanak, néztem a pillangókat levegőben kakilás közben, ahogyan a végtemékükön átsütő nap fénye színekre törik, mint az eső napsütés kombónál. Izgatottan hallgattam a többi játszópajti meséit, játszottunk egymás plüss figuráival. Olykor a plüssök között ellenszimpátia tüntetések alakultak ki, na akkor mindenki nagyon okosnak vélte magát, ki kezdte és ki az áldozat. Szóval ezen kicsiny játszótéren leképeztük a társadalom minden rétegét és szituációját. Hetek, hónapok teltek el. Frissen szabadulva az elmúlt évek barlang útvesztőjéből még küzdöttem, hogy kinyissam a szemem és befogadjam a fényt. Nem voltam éppen életem csúcspontján, vagyis de, csak a negatív csúcsponton. Az is valami. Mármint ennek a felismerése. Ki nem ismeri a sötétséget nem tudja értékelni a fényt. Tiszta Coelho veszett el bennem :D Hát én megéltem a saját sötétségemet. Évtizedekig. Óriásiak ám ezek a barlangok, ott a föld mélyében, ahova semmi fény nem szűrődik be. Na...de már kiléptem a fény ösvényére, azonban önértékelési magaslatokról még sokáig nem beszélhetünk. A világ bezárása előtt nem sokkal kezdtem bele életem megreformálásba, ezen út legelején nyúlt bele a bugyimba. Durrrrr..tessék....csak van itt felnőtt maszatolós tartalom :D
A barlangi lényeket is úgy tudnám lefesteni, mint a mélytengeri szörnyeket. Nem éppen voltam -szerintem!- vonzó állapotomban. Ő azonban életem ezen mélypontja után, és az első lépések között már meglátta bennem a Nőt, a szép Nőt, az embert. Csak mennyire lehet előremutató két traumatizált ember egymásra találása, ahol az egyik éppen felbukkant a barlangi mocsara alól, a másik sose mászott ki onnan, a mai napig sem. De ez csak így visszatekintve rájövős dolog. Néhány hete összefutottunk, véletlenül, de még mindig alig tudott rám nézni, nemhogy hozzám szólni. A fejével csinált valami furcsa biccentős dolgot, de lehet csak fájt a nyaka. Végül vagy két mondat elhagyta a száját. Abból az egyik egy fricska volt, kb. órára percre megmondva, hogy őt nem érdekli amúgy, és nem is számolja mikor hagytam, vagyis mikor mertem én őt elhagyni.
Tudom még árnyalni az előző képet magamról, mennyire nem éreztem magamat se teljes értékű embernek, se nőnek, se társas lénynek akkoriban. Az alábbi kép jut az eszembe: kakis porszemcséimet mostan éppen le egyesével a patakban, mikor felnézve megláttam magas, sportos alakját, borostás tekintetét. Ácsi, pillanat, borostás tekintet? Megvan? Úristen! :D :D :D Na ez is mutatja mennyire vakon voltam, szerelmes. Szóval kezét a bugyimba dugva, teljes mértékben segítő szándékkal, repített a csúcsig. Negatív csúcs. De csúcs ez is, tudjuk. Kivesézem majd ezeket a csúcstámadásokat....mennyire nincsenek tisztában az emberek a saját szexualitásukkal, az igényükkel, a másik ember reakcióival stb.
Viszont a hálán kívül, gratulálnom is kell neki, hogy kibírta a fejlődésem vergődését, mert visszagondolva magamat csapnám nyakon egy-egy szituációban.
A legfontosabb, Ő nagysága-e Föld nevű bolygón, melynek megteremtésében részt vett, emelve Önnön nagyságát (ha nem lenne tiszta a kép célzás arra, hogy egy igazi egó ember, csak nincs mire, de utóbb megfejtettem ám, ez is csak védekező mechanizmus, amolyan önmegsemmítő és 100 km-es hatótávval, szóval más alig sérül általa), szóval eme példánya a Férfinak a mai nap nem egyedülálló. Azért ez is árnyalja egy kicsit a képet.
