Még, hogy az Univerzumnak nincs humora! Igaz, a fekete humor, az irónia és a szarkazmus főbb vonásainak arany elixírjeként definiálnám jelen pillanatban, szóval a megértéséhez és a szívből jövő nevetéshez kell némi beteges életszemlélet. Különben már a sárga tengeralattjárót énekelném egy gumiszobában, egy kényszerzubbonyban a plafonról lelógva. Elképzeltem, nem is tűnik olyan szar ötletnek, lehet ez lesz a hétvégi program. Csak az a kérdés, az őrület eme fokának megtapasztalása után vissza szeretnék-e térni a valóságba?

Humort ígértem. Meglesz. Most nézem, nincs még 30 napja se annak, hogy elkezdtük a privát üzenetváltásainkat miután a sziklájával fejbekólintott, majd magamhoz térve felismertem közeledési szándékát, nevezzük az illetőt „A.”-nak. Egy ilyen természetfilmes narráció jutott az eszembe: „és most a hím hátulról óvatosan becserkészi a nőstényt, miközben….”.

Többször említettem már: „Hát legyen” , tehát nyitottan, vidáman, Magam adom (Quimby, ha valaki nem ismerné) – szerintem a legjobban összefoglalja a minden semmijét - személettel álltam bele az újba.

Szóval, elég hamar egy hullámhosszra kerültünk „A.”-val, szinte mindenről is beszéltünk és/vagy szóba került, volt benne fűszer, volt benne míveltség, volt benne humor, volt benne vadság, volt benne élvezet. Elég hamar átcsapott jóleső vágyakozásba, hogy én ezt az embert szeretném jobban megismerni. Részéről is ez egyértelmű volt. Most nincs semmi beleképzelt „vajon itt mire gondolhatott a költő”, mert ha egyszerűen valamit nem értettünk, akkor visszakérdeztünk és kirészleteztük egymásnak. Majdnem teljes inkognitóban toltuk, mégis sok mély és intim dolgot megosztottunk egymással az életünkből, ugyanakkor a mai napig nem tudjuk a másik valójában hogyan is néz ki. Maximum, amit az elménk kreált. A saját képzeletünk formálta a másik külsejét, valahogy nem is volt fontos még/már ez a rész. Aztán jött az első telefonbeszélgetés, ami 5 percnek tűnt, pedig több mint egy órásra sikeredett. Persze nem volt olyan sziporkázó, mint a levélváltásaink, írásban könnyebb szerintem. Ott van időd kigondolni, átgondolni, átfogalmazni, de ettől függetlenül szerintem szóban sem voltunk rosszak. Miután letettük a telefont mindenki folytatta a dolgát, én biztosan, visszakapcsoltam a sorozatot és amolyan jóleső érzéssel elvoltam magamban. Ezt követte aztán a nagy bumm. Egy esti levél, mely egy percre padlóra küldött. Működhet-e a hétmérföldes szerelem?! Zip fájlban elmondva a levél tartalmát.

Nem, nem azért küldött padlóra, mert én már a következő 60 évünk minden napját elképzeltem vele, és azt hittem, hogy igen, ő az igazi és ez így van megírva blablabla. Mindjárt mondom.

Amúgy most esik le, hogy pont egy nappal korábban írtam az egyik barátnőmnek, hogy ilyen szerintem csak a mesékben van, amit tapasztaltok az elmúlt pár hétben, lehet csak álmodom, tényleg van még ilyen férfi, ilyen ember? Nos….ráhibáztam (irónia), úgy tűnik. Ki tudja.

„A” esti levelét elolvasva, a KO -tól egy perc múlva azért már megint a kanapén ültem, valami mintázatot véltem felfedezni a velem korábban történtekben és az általa leírtakban, azok miértjeiben és „hogyan”-jában. (Van itt magyar tanár? Van ilyen szó? Hogy kell ezt írni?). Amúgy ezt "A" indította el bennem, mert azért a levelében erről is írt pár sort, vagy ehhez köthetően, amit én most megfogalmaztam magamban.

Lehet én vagyok hülye, de mintha a történelem a másodperc mikroszekunduma alatt ugyanazt a leckét adta volna fel nekem, nem érdekelvén a „Nagy Mestert”, hogy még az előző leckét is alig éltem túl.  Csak az első delikvenssel hónapokon keresztül tartott a dolog (tart? upssziii), jelenlegi úriemberrel alig 30 nap alatt kivégeztük a dolgot.

Lássuk. Elemezzünk. Ha tudnám matematikai képlettel írnám le, mert mint tudjuk a matek nem hazudik és minden is leírható vele a természetben és eredményt is ad (azt mondják az okosak).

Legyen „J.” és „A.” a két delikvens.

„J.” -vel foglalkoztam eddig már sokat. Szóval a vele való részleteket elég jól ismerhetjük. „A.” pedig a levelezős csődör.

Mintázat:

„J.”- szép vagy (szubjektív kinek mi az, vagy miért), okos vagy, művelt vagy, jó veled, már rég együtt élnénk, le tudnám élni veled az életem, de! nagy a korkülönbség, emiatt nem működhet.

„A.”- szép vagy (azt hiszi, vagy kinek mi), sportos (azt hiszi, részben, biztos nem úgy ahogy elképzelte), okos vagy, művelt vagy, de! kicsit azért zavarja a korkülönbség, ettől még működhetne.

„J.”- nagy a korkülönbség - plusz hat évvel több, mint „A.” és én közöttem (10-20 év között van mind a két szám) /ez kezd hasonlítani a középiskolai matematikai könyvekben lévő példákra, azt se értettem sose/– emiatt máshol tartunk az életben, ő már túl van azon, ami nekem még csak most következik, értsd családalapítás (fő vonulat)

„A.”- ő sem kezdené újra a családalapítást

„J.” – „távol vagy tőlem és mégis közel”, nem lenne gond és megoldható lenne a jelenleg fennálló földrajzi távolság

„A.”- áthidalhatatlan a földrajzi távolság, főleg, hogy hasonló távkapcsolatban már volt része és arra rá is ment, ő is és a kapcsolata is

Nos hogyan is állunk:

„J.”- korkülönbség, gyerekvállalás, (távolság) – NEM

„A”.- (korkülönbség), gyerekvállalás, távolság – NEM

De! „még nem akarom elengedni” – kimondva vagy kimondatlanul így van mindkettővel.

Szerintem ezek összebeszéltek ellenem. De! tudjuk minden értem történik, csak rá kell jönni a miértre.

(Mindenkire úgy tekintek - hiszen mindenki okkal kerül az életünkbe, ahogy a másik nyomot hagy bennünk, úgy mi is nyomot hagyunk a másikban. Mindenki a saját puttonyát cipeli, terheit, emlékeit, tapasztalatait, igyekszik mindenki jól és helyesen cselekedni és valami elképzelés szerint döntést hozni. Tehát emiatt is úgy gondolom, oka van a jó és rossz megélésnek is, tanít minket, és nem kell se dühöt, se haragot táplálni a másik ember irányába. Nehéz...sokszor nagyon nehéz....idővel azonban mindig kiderül, hogy mi miért történt, ehhez azonban kellően haladó szemléletűnek (is) kell lenni, azt hiszem.) 

Folytassuk: A mai világban a távolság téma szerintem nonszensz, főleg az elmúlt évek világjárvány hulláma után kialakult rugalmas munkaviszonyokkal és lehetőségekkel. Akkor ezt tegyük a KIFOGÁS kosárba.

Korkülönbség, adott dolog. Van benne sok realitás, de a mai világban ez már nem igazán mérvadó, persze a szexuális aktivitás, jó egészség megőrzése, mozgékonyság, időskori panaszok mellett és ellen sokat lehet tenni, de az elmúlás nem elkerülhető. TÉNY. Mondjuk, ha már röhögni szeretnék a saját nyomoromon, lelki szemeim elé kúszott egy kép, egy kórházi jelenet. Mondjuk „J.” esetében történik meg a sztori, hogy 10 év múlva viszem a kórházba a gyerkőcöt, mert valahonnan leesett és be kell gipszelni a karját, majd utána meglátogatjuk aput, mert éppen túl van a csípőprotézis műtétjén, illetve a kivehető műfogsorához vinni kell azt a mosótablettát vagy mi a csudát. Jó, legyen, ezt tegyük a REALITÁS kosárba.

Gyerekvállalás. Kb. olyan téma, mint a vallás, vagy politika. Lehet róla vitatkozni, nagyon sok érv és ellenérv, indok stb. mondható el a témával kapcsolatban, de igazából mindenki magánügye. És tudjuk egy nő két dologért tesz meg mindent az életben, hogy legyen gyereke, illetve, hogy ne legyen gyereke. Ez biztos nem kifogás kosaras részükről, REALITÁS mindenképpen, amolyan SAKK-MATT helyzet.

Abban bízom, hogy ha így elemző szemmel (magamhoz képest természetesen) nézem a dolgot, akkor a végén a rendszer, Univerzum kiköpi nekem a vicc poénját és megkapom a választ a miértre. Miért történik ez velem, miért vagy kinek lehetek hálás, mit tanultam/tanulhatok ebből?

Rendben, tudjuk mindenki annyi megmérettetést kap -se többet, se kevesebbet-, mint amire vállalkozott jelen életében, hogy képes megbirkózni. Nos, szívügyekben úgy látszódik én egy négyszer négy órás, rendezői és vágatlan verziójú szatírára fizettem be. Az időtlen időkig c. film is eszembe jut hirtelen…

Most jön egy kis áldozati szerep, csipetnyi megborulással és az íze végett egy kis megkeseredéssel. Szóval tudjuk rohadt erős vagyok, tudjuk egyedül is olyan ügyesen túllendülök az okosságaimmal az élet nehézségein (korábbi írásaimra tett utalások lennének, ha nem emlékeznél, vagy olvastad volna. Nem fejtem ki újra, a Tortúra c. könyvnek is okkal nincs folytatása.), ott vagyok támasznak a barátaim mellett és felhőtlenül, irigység és keserűség nélkül (nagyon, de nagyon igyekszem) örülök minden új bejelentésnek a baráti és ismerősi körömből az alábbiak közül: „megtaláltam életem szerelmét”, „miért nem társkeresőzől, látod én is ott ismertem meg a nagy őt”, „megkérték a kezem”, „jön a baba”, „költözünk kertes házba”, „jön a második baba”, „nagyobb kocsit veszünk”, „mi Balira megyünk nyaralni”, „ neked mi a nyári program”- jelzem február eleje van…mindegy is-  semmi, de eszembe jut egy jó válasz ötlet: nem felvenni a kényszerzubbonyt és kampón lógni, mint egy denevér egy sötét barlangban valahol a Sziklás-hegységben. Na jó, a fociban szoktak ilyen műesésből adódó hatalmas fájdalommal megélt drámák lenni.

A felismerés: az Univerzum azonnal küldött egy ugyanolyan feltételekkel rendelkező lehetőséget, mint az előző.?! (ha még létezne mondatvégi írásjel, akkor azokat is ide tenném). Választópont, vagy döntési pont, szerintem jelen esetben az, hogy „A”-val nem megyek már bele abba, nem erősködöm, nem akarom jobban, hogy legyen ennek ellenére egy közös napunk, amit mondjuk kirándulásnak fogunk fel, amiből nem lehetne ugyebár semmi több, hiszen az esti levele egyértelmű, de ha már ilyen érdekesek lettünk egymásnak pár levélváltás után, ne hagyjuk már ki, hogy személyesen is találkozzunk egyszer. Utána pedig mindenki megy a maga dolgára. Tehát nem megyek már bele abba, hogy én jobban akarjam, és toljam magam.

"J"-vel is volt egy nagyon hasonló választópont, vagy döntési pont. Visszagondolva, ha ott és akkor, abban a pillanatban, csak simán felállok a kanapéról és megiszom a vizem, és nem felé fordulva tápászkodom fel (kiincselkedve az egészet, mert én nagyon akartam, hogy legyen már valami), amiből végül csók lett és a többi, szóval, na….

Na akkor mondjuk nem ismerek meg egy nagyon jó embert, nem mutatja azt meg nekem, hogy értékes vagyok, mint nő, szerethető vagyok stb. Látjátok mennyi minden múlik a kéz-szem-láb-száj koordináción, mikor felállsz egy kanapéról :)

Tehát az Univerzum két ugyanolyan lehetőséget ad azonnal egymás után, vajon gondolkodás nélkül beugrok-e megint a kútba (és hozom a formám) vagy tisztelem, szeretem és értékelem magam annyira már, hogy nem futok olyan után, aki bizonytalan magában, a „kifogásokat” keresi (persze a sok jó szó mellett se akarok elmenni), de akkor is, ha rólam van szó a kifogást emeli ki. Mindkettő. Jéé, még egy hasonlóság.

Nem és nem. Ha így, hát legyen így. Nem forszírozom. Akinek kell, az ott lesz mellettem, ha a föld az éggel ér is össze. Aki menni akar az menjen. Én már nem győzködők senkit. Továbbra is hiszem, itt van valahol az az ember, aki nem bizonytalanodik majd el, aki nem keres majd kifogásokat, aki nem azt mondja majd, ez bonyolult, hanem, hogy együtt mindent megoldunk.

Feladhatnám, nekikeseredhetnék, hibáztathatnék mindent és mindenkit, lehetnék dühös, de nem! Találtam egy fonalat, egy okot, egy magyarázatot, egy mintázatot és remélem a megoldást is, amivel eljuthatok a következő szintre. Ez segít most nekem.

Aztán amíg az élet kitalálja melyik következő poénját húzza elő nekem a humorzsákjából, addig szemezgetek időben visszafelé a múltamból (vagy bárkinek a múltjából, ami tanulságos sztori). Így visszagondolva egy-egy életfejezetemre, mégis csak lesz folytatása a Tortúra regénynek,  csak a mínusz szintek felé.

Hát legyen! Hála a tanításokért, szeretet és tündérpor szálljon mindenkire.