Folytatom a múltba révedést, tanulságos és érfelvágós, "önmagam élve elásós", röhögőgörcsös és "önmagamra büszke vagyok" érzések váltakoznak bennem. Szép íve van, számomra mindenképpen, így visszatekintve büszke vagyok magamra, hogy mentem előre, nem hagytam magam, beleálltam, bár olykor beletört szó szerint egy-két csontom, megtépázódtam, nulláztam magam egészségügyileg. Viszont örülök annak, aki lettem, akivé váltam ezen tapasztalások által.

Szóval szemezgetek tovább az akkori írásaimból, akkor hogyan éltem meg, a mostani fejemmel Mr. Ősemeberrel való időszakot:

Leültem a főnökeimmel beszélni a jövőmről. Váltok. Eldöntöttem, fiatal vagyok ahhoz, hogy leragadjak egy olyan munkánál, amiről talán már az elejétől kezdve tudtam, hogy nem fog menni, nem is akarom, csak kényelmes volt.

Bizonytalanság. Talán ez a legrosszabb érzés. Mert azt már tudom, mit nem akarok csinálni, de akkor mit akarok? Passz! De mivel nincs más, mint előre, valami csak lesz. Azt érzem suhan, még hogy suhan, szalad el, rohan, vágtázik messze tőlem az élet. Se pénzem, se időm élni, megélni a fiatalságom. Bezártság és elszigetelődés, ezt adta nekem a kisvárosi lét. Aggódom a munka, a megélhetés miatt is, azonban még rosszabb most számomra az, hogy még mindig egyedül vagyok. Mindennel is egyedül kell megbirkóznom, egyedül kell okosnak lennem.

Önnarráció: Ezen időszakban a barátaim, ismerőseim nagyon nagy százaléka elkezdte a "nagybetűs" életét. Vállalkozás, családi üzlet, házasság, közös otthon, első gyerekek... majd első válások, padlóra kerülések, visszaköltözés "mamahotelbe" gyerekekkel stb. Visszanézve, egyelőre nem választanék más utat magamnak, mint amit bejártam. Azonban akkor még nagyon nehéz volt nem másokhoz hasonlítani magamat, az életemet. Fojtogató és elég lehúzó volt így élni. Tettetni, hogy jól vagyok úgy, ahogy vagyok, amiben vagyok, ahogy nekem halad az életem.

Múlnak a napok, a hetek, a hónapok. Miért ilyen nehéz? 

Fiatal vagyok és nem tudom megélni a fiatalságom, nem engedi az élet. Sokat éltem már egyedül, sokat tapasztaltam egyedül, barátokkal is, kik jöttek és mentek, csupán néhány igazi maradt. Viszont szabadnak sosem éreztem még magam. Hiába a fiatal korom, úgy érzem öreg vagyok, nagyon öreg és kevés, nagyon kevés megélt élménnyel, lehetőséggel. 

Közben felmondtam, ami azt jelentette, hogy jöhetett az új munkahely, új város, első albérlet egyedül. A világ kitárta kapuit számomra.

Önnarráció: Már tudom, az az ajtó egy kétszárnyú vasajtót volt a pofámba :D :D. Mennyire vicces így utólag, emlékszem a napra, az érzésre, mikor költöztem, annyira sokat vártam, annyira boldog voltam, aztán.....jött a szurkos, mocsaras, lápos, rothadó mélység :D

Hogy ez most mit is jelent magánéleti szinten? Árpi, Tomi, Zoli, Mr. Ősmeber. 40,28,31,30. /Először azt hittem még pontoztam őket, majd rájöttem, ennyi évesek voltak :D/ Augusztus, szeptember, október. Új életem első hónapjai. Azok a csodás hónapok. Ha másra nem is, tapasztalatnak jó volt.

Önnarráció: Hogy mi? Ez nincs meg. Még jó, hogy leírtam akkor. Jó  az utolsó megvan, hiszen nem lenne akkor sztori. Ilyen kis zafka lettem volna? Vagy a városi levegő tehetett róla? Hm..... Fel kell hívnom barátnőmet, ő arra is emlékszik, hogy húsz éve ezen a napon mennyi vizet ittam :D

De most maradjunk inkább az utolsó névnél. Azt hiszem a jó szomszédi viszony mostantól többet fog jelenti, mint hogy kölcsönkérek egy kis cukrot, tojást, meg nem is tudom miket szoktak az emberek, mert én sosem kértem a szomszédtól semmit. Viszont ettől a szomszédtól nem mindennapi dolgot kaptam: kedvességet, szeretetet, odafigyelést és a legeslegfontosabb, őszinteséget.

Önnarráció: Áááá, meghalok magamtól..... a vakok intézetében én lehettem volna a vakolat a falon. Áááááá, ennél nagyobb szélhámost és hazug embert nem ismertem még. Uramisten, mennyire, de mennyire, de mennyire....nincs rá szó, hogy mennyire....meghalok szégyenemben. Honnan indultam, mondjuk azóta is volt hasonlóban részem, hogy így megvezettek, hogy hazudtak. Viszont egy biztos, akkor is, most is önmagamat adom, őszintén. Én nem játszmázom, nem taktikázom, magam adom. Meg ha csináljuk, csináljuk rendesen. Vezessük magunkat vagy tízszer neki a betonfalnak, mielőtt rájönnék, hogy van egy rohadt kormány is az orrom előtt és kitérhetek a sok idióta tapasztalás elől :D :D Á, meghalok.....ezt egy barátnőm tudja olyan hangszínen és visító görccsel előadni..áááá..lehet megkérem, hogy mondja fel és csatolom.

Na meg ez a jó szomszédi iszony úgy látszik itt alapozódott meg :D Biztos valami fétis nálam.:D :D

Utál. Vagyis inkább, ahogyan ő szokta mondani, azzal a huncut kis mosollyal a szája szélén: „UTÁLLLAK :P”. Lehet ennek ellenállni?! Sajnos kell, vagyis csak az eddigi viselkedésemhez, gondolkodásomhoz képest igen. De nyugi, csak egy kicsit állok ellen. Nem vagyok én hülye, nem vagyok én semmi jónak az elrontója…:P Na... a lényeg most az, hogy alig pár hónapja ismerem, alig pár hete beszélünk, esténként egyre több és több időt töltünk együtt, és eddig csak kétszer szexeltünk (durrrr ), mert ez itt a lényeg. Miért is? Mert én oda pozícionáltam magam, hogy én csak ennyire vagyok jó a férfiaknál, csak szexre, de legalább én is kellek valamire. 

Mi is van Mr. Ősemberrel? A jó szomszéd, még milyen jó. Jó, rendben, azért nem a szőke herceg fehér lovon, fele királysággal meg hasonló nagyon extra elvárásokkal. Ember, FÉRFI ember, őszinte, humoros, kedves, odafigyelő, nem fél megélni az érzelmeit. 

Önnarráció: Rendesen verem a fejem az asztalomba....még nagy betűvel írtam anno, hogy FÉRFI. Na, ha minden férfi ilyen lenne, mint ő, kihalt volna már az emberiség. Utólag még így ennyit hozzá. Egy tulok volt. 

Lényeg, hogy beleköltöztem a fejébe, megkedvelt, vágyott rám, és kikészítem -ezt is mondja.

Tény, az elején az alábbi volt az alapfelállás: két „egyedülálló” ember (mindjárt elmondom, miért is használom idézőjellel), akik tetszenek egymásnak, hiányzik mindkettőnek egy olyan ember, akivel eltöltheti a magányos estéinek egy részét. Azonban már egy öleléstől is a mennyekben éreztük magunkat. Nyugalom, biztonságérzés, ezek biztos körülvettek minket, én így éreztem. Éjszakába nyúló beszélgetések, lopva, titkolva a többi szomszéd elől. 

Kimondja, kimutatja nekem, hogy jó velem, jól érzi magát a társaságomban. Ma is inkább velem lenne, mint (és most jön a „” magyarázata) „párjával” telefonálni, míg nem indul el dolgozni. Én Zolival „voltam” (na ez is jó sztori, vagy legalább is jó tapasztalat, de majd máskor részletezem) /Sosem tudjuk meg, rohadtul nem tudom ki volt az a Zoli :D :D :D :D /, ő pedig még most is a „barátnőjével” „van”. Jó pár km, jó pár év választja el őket, havi talán egy alkalommal találkoznak, és talán nem is akar már semmit ettől a nőtől. Én érdeklem. Még érzem érintését az arcomon, amikor azt mondja: „Hidd el, inkább lennék veled, tölteném veled ezt a kis időt, mint, hogy telefonáljak vele”. Kell most ennél több?? Egy biztos, meg akarom ismerni.

Önnarráció: Hát szerintem túl hamar adtam akkor is és most is bizalmat embereknek....de attól sem zárkózom el, hogy teljesen sérült, tudatlan, butuska időszakom volt és én engedtem, én vagyok ezért a felelős. Ő csak tanított.

Viszont nem változtak a dolgok hetek alatt sem, szavak, ígérgetések megvoltak, de tettek, tettekre váltás nem történt meg. Egyelőre nem tudom még, hogy az ember maga, vagy az érzés, ami a kapcsolódás jár, melyiket is akarom, melyik a valós, igaz?! 

De most rohadt rossz….egyedül és mégsem. Elmondhatatlanul vágyom az ölelésére, ugyanakkor vélhetően sokadik vagyok a sorban nála. Jön, mikor neki kényelmes. 

Önnarráció: Önszeretet: egy tízes skálán mínusz szinten voltam. Kuncsorogtam minden szeretet morzsáért. Minden apró szösszenetbe kapaszkodtam. Nem csodálkozom, hogy "első" komolyabb lehetőségként egy ilyen ösztön lényt kaptam. Nem volt se túl agyoniskolázott, nem jött jó családi körülményekből, nem volt túlszocializálódva sem.... viszont én hiába képzeltem magam más szinthez tartozónak, érzelmileg és úgy tűnik értelmileg is, szóval én se voltam különb. Mit tesz az emberrel a sok trauma, a fel nem dolgozott minták, a sok elfojtott érzelem....

Olvasom magam és kegyetlen felismerések jönnek. Érdekes. Érdekes, hogy a gyökér okok mindig ugyanazok voltak, csak ahogy kezdtem megdolgozni, feldolgozni, úgy kaptam a további lehetőségeket a tanulásra, fejlődésre mindig magasabb és magasabb szinten.

Pl. én mindig vártam; mindig úgy alakítottam a dolgokat, hogy lehetőség legyen véletlenül vagy éppen "persze, pont ráérek" találkozni; mindig kerestem mivel járhatok a kedvében; ráhangolódva a másikra mit szeret; mindig meghallgattam és sajnáltam és mentegettem az adott illetőt; mint napjainkban is.

Most leültem egy kicsit arccal a fal felé, a sarokba, a szemeskukoricára.